~Prológus

  Ezt a blogot csak erős idegzetű olvasóknak ajánlom, akik nem szeretik a sablon történeteket, és akik kibírják, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az elvárt lenne.
 Jó olvasást, üdv: Sophie xoxo :)

Egy kis hangulat: {KATT!}

  A magas, holló fekete hajú lány megállt a ház előtt. Tekintete elidőzött a gyönyörű kovácsoltvas kapun, melynek minden egyes részletét jól ismerte már. Gyermekkorában sokszor beakasztotta a lábát a legalsó résbe, úgy próbált meg átmászni a kerítésen...
-Jó napot! - szólt a ház felől egy idegen. - Tudok segíteni valamiben? - kérdezte az idős férfi, hangjában egy kis tartózkodással.
-Nem. - a lány udvariatlannak érezte magát ezért gyorsan hozzá tette. - Gyönyörű a háza. Biztos sokat kell a kertben dolgozni, hogy ilyen is maradjon.
-Igen, de csak nemrégiben költöztem ide a feleségemmel. - a férfi kicsit megenyhült és közelebb lépet a kerítéshez. - Tudja, a feleségem szeretne egy kiskutyát, ha már gyerekünk nem lehet. A régi házunk nem nyújtott volna elég nagy teret egy kutyának...
-Értem, nos... Nem szeretnék tovább zavarni. Viszlát. - legyintett és már el is indult az úton lefelé, a mostani otthona ugyanis arra várja.
   Egy hideg könnycsepp gördült le hófehér arcán. Hagyta, hogy csiklandozva végigcsorogjon arca éles vonalán, majd hangtalanul felszívja fekete pulóvere. Nyakában lógó fülhallgatóját a fülébe helyezte és máris a saját világában lehetett. A zene volt az egyetlen dolog, ami okot adott neki a tovább éléshez.
  E közben egy motoros kanyarodott be pont ott, ahol a lány az előbb azt a házat nézte, ahová a jó emlékei fűzték. A vezető elvesztette a motor felett a hatalmát és hangos dörmögéssel gurult lefelé a leejtőn. Hiába kiabált a lánynak, aki éppen a könnyeit törölgette, nem hallotta a közelgő veszélyt. Valahonnan, valaki mégis megérezte ezt a rosszat, és a lány segítségére sietett. Erős kezek fogták meg csontos csuklóját és arrébb rántották, pont abban a percben, amikor a motoros férfi az útpadkán felgördülve magával sodorta volna.
  Csupán egy horzsolás a tenyerén, ennyi nyoma maradt a történteknek.
-Ne haragudj, de láttam a motort, te pedig nem figyeltél... - kezdte a magyarázkodást a segítő tök fölöslegesen, hiszen a lány semmit sem hallott a fülében szóló zenétől. Csak csendben figyelte fekete hajzuhataga mögül és várta, hogy a szája ne nyíljon több szóra. Kérdőn néztek egymásra.
-Bocsánat, mit mondtál? - kérdezett vissza, miközben kirántotta a kütyüt füleiből. - A zene...
-Csak annyit, hogy ne haragudj. Jött az a járgány. - idegesen a földön lévő motorra mutatott és közben legyintett egyet, mintha egy szúnyogot akart volna elhessegetni az arcából. A lány ezt roppant mulatságosnak tartotta és magában jót mosolygott a jeleneten.
-Oh, Jézus Máriám! - tért magához a sofőr, már ha szabad így hívni. - Én nem akartam, megütötte magát?
-Nem, jól vagyok. - mondta monoton hangon, miközben a haját igazgatta. - Csak a tenyerem horzsoltam le egy picit.
-Én nem akartam! - siránkozott tovább a motoros. - Ez az ócska vacak a hibás! - rúgott bele egyet.
-Kérem, ha ócska vacak, akkor meg miért közlekedik vele? - egy zsebkendőt szorított apró sebére. Ezzel a mondatával jól el némította a férfit.
   Pár perccel később már az útját folytatta, mintha mi sem történt volna. Pedig tényleg nem sokszor volt kitéve ekkora veszélynek. Már csak pár háztömbnyire volt otthonától, amikor futó léptek zaját hallotta meg a háta mögül.
-Bocsáss meg! - kiáltotta a hang. - Nem tudom a neved. - lihegte kifulladva.
-Elisabeth White. - mondta, miközben meg se fordult. Tudta, hogy nem fog ennyivel megszabadulni a fiútól, mégis reménykedett...
-Szia Eisabeth, én Nate Adams vagyok. - lépett mellé. Csak most tudta megfigyelni a srácot úgy igazán.
  A haja a barna egy olyan árnyalatában játszott, amelyiket nehéz lenne beazonosítani. A szeme zöld volt, ez tette olyan különlegessé az egész megjelenését. Az öltözéke az elegáns és a laza közötti átmenet volt. Fehér ing (az ujja feltűrve), fekete nyakkendő (lazán lógott a nyakában) és fekete nadrág.
   Egy ideig matatott az egyik zsebében, majd elővett valami csörgő papírt, pontosabban egy zacskó cukrot.
-Kérsz? - kínálta oda.
-Nem szeretem a cukorkát.
-Ezt szeretni fogod! - unszolta tovább a lányt, aki csak azért fogadott el pár szemet, hogy végre békén hagyják. - Látod, mondom én, ez finom! - nevetett fel halkan.
-Ühüm. - csámcsogta ingerülten. Igazából nem ízlett annyira neki, csak próbálta megőrizni a hidegvérét. - Nézd, én itt lakom, és szeretnék még ma hazajutni.
-Oké, akkor elkísérlek. - villantotta fehér fogsorát a tartózkodó lányra. - Tudod, ritkán mentek meg embereket.
   Az a pár perc gyötrelmesen telt el Elisabeth számára, míg csodálatosan a fiúnak. A lány úgy érezte nem érti meg az olyan átlagos és közönséges lelkeket, mint amilyen Nate. Úgy fecsegett, mint egy pomponlány kapitány, aki éppen most akar több csatlósra szert tenni. Beszélt a barátairól, az iskolájáról, sőt még az otthonáról is.
-Szia. - próbált elköszönni a lány, kevés sikerrel.
-Úgy látom ízlett a Skittles, neked adom a maradékot. - lépett oda a lányhoz és nyomta az ép kezébe. -Majd este elmajszolod.
-Persze. Na szia. - köszönt el ismét. Nem ellenkezett a zacskó cukorka ellen, tudta hogy már attól sem szabadulhat meg.
-Szia, majd még találkozunk. - nevetett a fiú, majd hatalmas léptekkel folytatta az útját a dombos úton lefelé.
  Idegesen nyitotta ki az ajtót, majd zárta be maga mögött.
-Hahó, megjöttem! - kiáltott a nappali felé, tudván: az apja itthon van és talán éppen az egyik focimeccset nézi. Úgy szokta...
   A szobája rögtön a bejárati ajtótól balra van, így nem nehéz elkerülnie kis családját nap, mint nap. Egy hatalmas ablaka van, ami az utcára néz. Kicsit kikandikált, majd még pont látta a beszélgető partnerét eltűnni az út végi kanyarban.